Ám néha megtörténhet a csoda. Először csak folyosói pletykákból, elhullajtott információmorzsákból értesülünk róla, de mivel a dolog túl szép volna ahhoz, hogy igaz legyen, nem merjük elhinni, csak elábrándozgatunk arról, mi lenne, ha. Miután hivatalos forrásból is megerősítést nyer a hír valóságtartama, a dolgozó egy pillanatra kellemetlen helyzetbe kerül: a határtalan eufóriát minimum délután ötig palástolni kénytelen, amikor is a cinkostársakkal végre elmehetnek egy közeli kocsmahivatalba inni egyet a sokkhatásra, és hogy újra felelevenítsék a régi nyomasztó konfliktusokat, természetesen immár felszabadultan nevetve. Bár a legizgalmasabb dolog, a „mikor” kérdése még esetleg nem is tisztázott, ezt nem is tanácsos még ilyenkor firtatni. Hiszen a célegyenesbe ekkor már befordultunk.

 

Leendő ex-főnökünk utolsó irodában töltött napjai alatt a dolgozóknak néhány megpróbáltatást még túl kell azonban élniük. Legkönnyebb azoknak a helyzete, akik csupán egy búcsúzkodó körlevelet kapnak a felettestől, melyben az az együtt töltött évekről áradozik és privát elérhetőségeit is megadja, ha netán valaha a hivatalnoknak kedve szottyanna egy meghitt csevegésre az elmúlt idők emlékére. Ennél egy fokkal bonyolultabb eset a búcsúajándék kitalálása és/vagy megvásárlása, melynél pedig még sokkal bonyolultabb eset a búcsúparti megszervezése, illetve az azon történő részvétel. Nincs mese, ilyenkor még utoljára magunkra kell ölteni a huszonöt dolláros bájmosolyt, és ha nem félünk a plafon leszakadásától, a nyakába borulva akár még jókívánságainkat is elmondhatjuk főnökünknek. Hogy aztán a következőkben már azért drukkolhassunk: csak ne legyen a következő még ennél is rosszabb.

 

*A bejegyzés természetesen fiktív, bármilyen egyezés a valósággal bizonyára csakis a véletlen műve lehet.