Bár a címben említett jelenség nem tartozik szorosan vett munkaidőnkbe, “kötelezően ajánlott” jellegénél fogva mégis a csinovnyik lét velejárója. Nos, valójában a helyzet hasonló szegény nyusziéhoz és a sapkájához: ha van, az a baj, ha nincs, akkor az. Azon szerencsések számára, akik még nem tapasztalták meg ezt az élményt, a csapatépítő tréning valamilyen mitikus beavatási szertartásnak tűnhet, ami nélkül nem élet az élet. Valójában azonban nem erről van szó. Valamilyen oknál fogva a felsővezetés odavan a lehetőségtől, hogy irodán kívül is kedvére szekírozza szerencsétlen csinovnyik halandót.
Tételezzük fel, hogy vállalatunk megengedheti magának az efféle kilengéseket, és jó munkáltató lévén, hajlandó is szívén viselni meggyötört alkalmazottai szellemi épülését. Ilyenkor, felbérel egy erre szakosodott intézményt, és vele 3-4 embert, akik egész napos ugráltatásunkról a nevükben is gondoskodnak majd. Az eseményre általában egy istenhátamögötti helyen kerül sor (a menekülést eleve kizárva), és a tortúra 1-2, rosszabb esetben akár 3 napig tart. Természetesen kizárólag munkaidőn kívül, keresztbe húzva a jól felépített hétvégi terveinket, esetleges családi eseményekről (házasság, szülés, születésnap, vakbélműtét etc.) nem is szólva.
Irány tehát „vidék” pestiesen szólva. Hajnalban indulás, a buszúton még mindenki bizakodó, már amennyire hajnalban az ember bizakodó lehet. Érkezéskor már vár ránk a tréningcsapat, profi kínzók, akik ha kell, ha nem, nap végére bizony igazi csapatot fognak belőlünk faragni. A lelkesedés érezhetően megcsappan az első kötélhúzós, vagy szembekötős feladatnál, bár kétségtelen, hogy van valami bája annak, amikor a vezérigazgató és a csinovnyik vállt vállnak vetve verset fabrikálnak, indulót költenek, avagy papírmasé felhőkarcolót hajtogatnak. Az általános iskolai technikaórát idéző feladatok a csinovnyikok együttműködését és kreativitását hivatottak fejleszteni, na nem mintha ennek munkánk során oly sok hasznát vennénk.
Ha a napot túléltük, még hátravan a vacsora, és az elmaradhatatlan karaoke. Ebben is csak az a jó, hogy mindenki egyformán ég, ezért senki nem fogja később felróni nekünk a Petróleumlámpát, az Afrikát, rosszabb esetben a Remetelányt. Vacsoránál megfigyelhetjük, hogyan képesek disztingvált többdiplomás, esetleg házas-gyermekes kollégáink néhány perc alatt úgy berúgni, mint a csacsi. Azonban ekkorra már nem marad, aki ezt felrója nekik, majd csak a shared drive-ra feltett képek tanúskodnak róla szomorú mementóként. Ha igazán elvetemült a szervező tréningcég, akkor az eseményről videó is készül, garantáltan csírájában elfojtva a spontán szórakozást, ami a főnökség jelenlétében amúgy is kétesélyes volt. A nap végére új párok alakulnak, barátságok köttetnek, csapattá érünk. Az egyszeri csinovnyikban azonban óhatatlanul felmerül a gondolat: Nem lett volna elég a költségvetés töredékéből az egész bagázst meghívni a legközelebbi kocsmába egy sörre munka után?
